Ennek az évnek a legmeghatározóbb pontja a spanyolországi költözés volt. A két éves előkészületeknek hála megléphettük a kiköltözést, és február elején repülőre szálltunk a két darab 32 kg-os bőröndünkkel, a két darab 10 kg-os bőröndünkkel, a hátizsákjainkkal, plusz Zoeyval.
Mivel Zoeyt nem lehet fapados replőn szállítani, és Budapest–Alicante között nincs közvetlen járat, így Madridba utaztunk először, ahol megszálltunk, majd onnan vonatoztunk tovább a célállomásra. Sajnos az egyik 32 kg-os bőrönd kereke kitört a repülős utazás során, így már alapból trükkösnek bizonyult az egész átszállás, pláne hogy Madridban a metrónál egyáltalán nincs akadálymentesítés, cserébe nagyon mélyen vannak a járatok. Nem tudom elmondani, hogyan tudtuk felcipelni azt a rengeteg cuccot sérv nélkül. 😄
Arról nem beszélve, hogy Madrid belvárosa vetekszik Lisszabon emelkedőivel, ráadásul még macskaköves is. Mindenesetre ezt az utat sosem felejtem el. Az ideiglenes szállásunkra már csak két kereke volt a szegény bőröndnek, de sajnos nem sokat maradtunk ott, ugyanis penészes volt az egész lakás és bűzlött. Így egészen az esti órákban kellett SOS lakást keresnünk, és újra Uberezhettünk egy másik helyre, ami még aznap este befogadott minket kutyával együtt.
Szerintem sokat elárul a helyzetről, hogy az Uberesek sem tudták felemelni a csomagokat. Elkezdtünk egy új ideiglenes szállást keresni, mert a 150 euró/napos helyünk csodálatos volt, de nem volt fenntartható. Nagy nehezen találtunk egyet, át is Uberoztunk, pakkok cipelése le-fel, le-fel. Szegény Zoey már nagyon ki volt, nem értette az egészet, csak érezte, hogy iszonyúan stresszesek vagyunk. Aztán sikeresen megérkeztünk a valaha volt legőrültebb szállásunkra. Egy főzőstúdió volt, ami közvetlenül az utcáról nyílt, és bárki beláthatott az ajtón, mert azon nem volt függöny.
Teljesen abszurd volt, de a cél a hosszútávú albérletkeresés volt. Ki gondolta volna, hogy az lesz a legnehezebb dolog magyar vállalkozói papírokkal. Hatalmas nehézségek és végelkeseredéseket követően kb. másfél hét alatt, végül sikerült megtalálni a szuper lakásunkat El Campellóban, ami egy nyugdíjas város, alig vannak turisták, nyugis, türelmes, csodaszép.
Amennyire nehezen indult, olyan hirtelen jött össze minden ezt követően. Szereztünk helyi személyi számot (NIE), lakcímet, bankszámlát, rövidesen spanyol egyéni vállalkozók lettünk, lett társadalombiztosításunk, mindenben szerencsénk volt, és gyorsan történtek az események. A magyarországi TB megszüntetésének bonyodalmait viszont nem kívánom senkinek. Értem a spanyol bürokráciával kapcsolatos nehézségekről szóló legendákat, de nem tudsz újat mutatni annak, aki a balkáni diktatúrából jön. Nekünk eddig minden könnyen ment szerencsére a megszokottakhoz képest
Sokan mondták a kiköltözés előtt, hogy új életet fogunk kezdeni. Mivel a vállalkozástevékenysége maradt mindkettőnknél, én ezt egészen addig tagadtam és hárítottam, amíg rá nem jöttem a kőkemény valóságra: itt tényleg mindent elölről kell tanulni.
Nem tudtuk mit, hol és hogyan kell ügyintézni, de ami még furább, azt sem tudtuk, melyik sampon, mosószer vagy higiéniai eszköz lesz jó nekünk. A jól megszokott, bevált márkák itt egyszerűen nem kaphatók. Az Advil vált be a fejfájásra? Szívás, az itt nincs. A negyedik féle kísérleti gyógyszer volt az, ami végül ideális lett. Rengeteg apróságot ki kellett tapasztalnunk, mire újra otthonosan mozogtunk a hétköznapokban. Szóval utólag abszolút egyetértek: ez tényleg egy új élet, hiába csak a lakcím változott.
De minden nehézség ellenére, ami itt fogadott minket az a nyugalom és ítélkezésmentes szabadság. Imádom, hogy itt senki nem akarja megmondani, hogyan élj; nem méregetnek, nem érdekli őket a magánéleted, de ha segítség kell, figyelnek rád és törődnek veled. Itt, ha nem vagy gyors, vagy nem tudod elsőre, mit szeretnél pontosan, senki nem harapja le a fejed, hanem veled mosolyognak és türelmesen várnak.
Ez a kontraszt csap arcon mindenhol: az utcán, a boltban, a postán. Hagynak létezni, de közben figyelnek rád, és azt érzed, hogy számít nekik a mentális és fizikális jóléted. Ez a fajta elemi emberi kedvesség az, amitől még mindig leesik az állam.
Sosem tudtam, milyen beolvadni, és elképesztően jó érzés, hogy nem kell készenlétben állni. Sőt, biztonságban érzem magam nőként is. Itt nincs “szia cica”, nincs füttyögés, nincs a nők feneke után fordulás. De ami a legdurvább, hogy ha mész az utcán, tömegközlekedésen, boltban, nem vagy láthatatlan nőként: ki tudnak kerülni. Elnézést kérnek, ha nem figyeltek időben, hogy útban voltak. Ezen konkrétan BESZ*ROK.
Nyilván itt is él és virul a patriarchátus, de a spanyol feministák még azt is elérték, hogy a női mellbimbó ne legyen szexualizálva, így pontosan annyi fürdőruhában lehetnek a nők a strandon, mint a férfiak. Sőt, ez durva lesz, de itt a férfiak tudják tolni a babakocsit vagy cipelni a gyereket a vállukon hátizsákkal együtt, míg az anyuka keze üres. Persze a gyerek átöltöztetését a parton, a naptejezést, napernyőállítást itt sem tudják sokszor megugrani, inkább ülnek és bámulják a tengert, amíg mindent megcsinál a nő. Vagy a férfi reumatológus négy konyhai törlővel sem tudja a kezemről leszedni az ultrahanghoz használt zselét. 😄 Itt most befejezem, mert ha ez a csap kinyílik egyszer, ember legyen, aki elzárja.
Imádom Spanyolországot, pláne ezt a kis nyugdíjas várost, ahol öt percre lakunk a tengerparttól, ami soha nem zsúfolt, és ha ez nem lenne elég, van egy szuper cuki medencénk is a kertben.
Agyaltam rajta, hogy mi lett nehezebb attól, hogy itt vagyunk, de semmi nem jutott eszembe. Itt nem finomak a fűszerek, úgyhogy ha Magyarországon járok, biztosan bevásárolok. Nagyjából ennyi. Nehéz jó fűszert találni.
Izgalmas élmény volt vendégül látni a családot és a barátokat az elején. Rengeteg helyre mentünk velük, a végére már pontosan tudtam bizonyos építmények történelmi hátterét, ismertem a legjobb fotós spotokat. De egy idő után átfordult bennem valami. 60+ nap vendéglátás után valami elszakadt. Semmi másra nem vágytam, csak egy vendégségmentes időszakra, amikor nem kell más után takarítani, nem kell azt csinálni, ami másnak jó, hanem azt csinálhatom, ami nekem jó.
Teljesen abszurd, hogy idén már 6-7-szer voltam a Santa Barbara várban, Alicante legnagyobb látványosságánál, de Ivettel egyszer sem sikerült kettesben feljutnunk. Vagy ott van Benidorm: hányszor álltam a legcsodálatosabb kilátónál, de egyetlen képem sincs magamról, mert mindig másokat fotóztam.
Szóval sajnos túlzásba estünk ezzel a vendéglátósdival. Hiába voltak kedvesek és szeretetteljesek a vendégek, a végére megfulladtunk. Két hét munka, két hét vendégség plusz az előkészületek, így telt el az első év. Muszáj volt változtatnunk a szabályokon és szigorítanunk, mert ez a tempó pont azt vette el, amiért kiköltöztünk: a saját nyugalmunkat.
Sokan azt hihetnék, hogy a tengerparti háttérrel minden pikk-pakk megy, de az igazság az, hogy lassabban haladtam, mint valaha. A két hét munka, két hét vendégség ritmusa nem engedte meg azokat a mély, fókuszált sprinteket, amikhez Magyarországon hozzászoktam.
Ráadásul rájöttünk, hogy a szieszta a legjobb dolog a földön. Amikor mindenki elmegy pihenni, kiürül a kerti medence és a tengerpart is. Ahogy az óra elütötte a 13:00-át, mi már fürdőruhában, napernyővel a kezünkben álltunk az ajtóban. Kifejlesztettük a 15 másodperc alatti átöltözés művészetét. A bökkenő csak az volt, hogy a kétórás pancsolásból visszatérve tulajdonképpen soha többé nem tudtunk leülni dolgozni. Így amit megcsináltunk 13:00-ig, az készült el aznap.
Nem akartam mindenáron rohanni. Nem akartam csak azért letudni a dolgokat, hogy gyorsabban elérjem a célokat, miközben ott várt a part és a jó idő. Ez a helyzet kényszerített rá, hogy csak arra fókuszáljak, ami igazán számít: a Bázisolók támogatására és a stratégiai építkezésre.
Bár a tervezett számokat nem értem el, hiszen két nagy kampányt is egyszerűen elengedtem, helyette valami sokkal fontosabbat tettem: fenekestül felforgattam a Bázist. Butítottam az eddigi rendszeren, kevesebb felesleges szabadságot hagytam a tagoknak, hogy mindenki a lehető legrövidebb idő alatt kiépíthesse a saját, kiszámítható bevételt termelő rendszerét és egyszerűsítettem az életüket is a döntési lehetőségek szűkítésével.
És mi történt? Giga durván megindultak.
Sikert sikerre halmoznak, mert végre nem vesznek el a lehetőségek között és könnyen követik a tűpontos folyamatokat és haladnak. Olyan sikersztorik születnek hónapról, hónapra, hogy csak kapkodom a fejem. Annyira büszke vagyok rájuk.
Amikor megteremtettem a Bázist, egy teljesen új teret, ahol átadom a tagoknak az összes tapasztalatom, hogy minél rövidebb idő alatt szabadságuk legyen időben, pénzben és döntésekben….akkor még nem sejtettem, hogy mivé fogja kinőni magát az egész.
Nem sejtettem, hogy ha egy biztonságos térben a megszokott szabályoktól eltérően lehet működni és viselkedni, az milyen lavinát indít el. Mi történik akkor, ha rivalizálás helyett összefogás van? Ha ítélkezés helyett befogadás? Ha összehasonlítás és versengés helyett a közös ünneplés a normális? Mi történik akkor, amikor nem kell szégyenkezni, ha valami nem sikerült, mert tudjuk, hogy a hibázás a tanulás része?
Vagy amikor valami nagyon jól sikerül, és nyugodtan “dicsekedhetsz” vele, mert itt nem irigységet vált ki, hanem tapsot és gratulációt. Egy idő után észrevettem, hogy valami megváltozott a levegőben. A tagok összefogtak, segítik és tolják egymást előre.
És itt jöttem rá arra, hogy a Bázis valójában sokkal nagyobb lett annál, mint amit eredetileg terveztem. A Bázisolók működése, hozzáállása, energiája megváltozott, és már nemcsak csendben dolgoznak, haladnak a háttérben. Ahogy fejlődnek, ösztönösen húzzák magukkal a többieket is. Megtartják egymást. Bátorítják az újakat.
Egy olyan vállalkozói mozgalommá, ahol:
1️⃣ Kitörünk a munkahelyteremtő, 0–24-es robotoló üzemmódból, és szabadságot teremtünk magunknak időben, pénzben és döntésekben.
2️⃣ Mindannyian különbözőek vagyunk, de ugyanarról a startmezőről indulunk, és ugyanaz a célunk, hasonló akadályokon át, ugyanazon az úton haladunk.
3️⃣ Nem azokhoz az asztalokhoz próbálunk beférkőzni, ahol mások mondják meg, ki ülhet le és egymást kell letaposni érte, hanem új asztalt építünk, ahol minden női vállalkozónak helye van és egymást támogatva emelkedünk fel.
Egyre többen döntünk úgy: nem akarunk beleragadni abba a működésbe, ami felőröl, és inkább együtt építjük ki a saját vállalkozói szabadságunkat.
És idén egy másik régi álmom is testet öltött: elindult a Delejes Podcast. Ez a csatorna lett az a hely, ahol végre nem csak tanítok, hanem mély, tabudöntögető beszélgetéseket folytathatok más vállalkozókkal. Bár a publikálással, a fókusz miatt néha lemaradásban voltam, az alapokat letettem, és a visszajelzések alapján pont erre az őszinteségre volt szükségetek. Abszolút elégedett vagyok.
A Bázisolókkal idén több személyes találkozóm is volt, de a csúcspont egyértelműen az egész napos csapatépítőnk volt. Ott jöttem rá, hogy nem csak ülni és beszélni akarok: együtt akarok csinálni dolgokat a közösséggel. Ez a típusú közös élményteremtés lett az új etalonom, és a jövőben minden találkozót így szeretnék szervezni.
Kisvasutaztunk, sétáltunk, közös Reels videókat forgattunk, és közben elképesztő jókat beszélgettünk. Egy egész napos program volt, ahol mindenkivel jutott egy kis idő kapcsolódni és sokat nevetni. Imádtuk minden percét! Ezek az élmények kötnek össze minket igazán; ennyi impulzust online szinte lehetetlen összeszedni, ezért is tartom különösen fontosnak, hogy néha kiszakadjunk a képernyők elől.
De nemcsak élőben, hanem online is oltári jók voltak a Bázisolók idén! Elképesztő látni azt az erőt, ami a csoportban van: segítik egymást, ötletelnek, javaslatokat adnak a másiknak. Nincs ítélkezés, nincs a másik sarazása, mindenki emeli a másikat. Csodálatos egy ilyen közeghez tartozni.
Az egyik kiemelt kedvencem, hogy elindultak a Megvalósító Pajtások, és a Karácsonyi Képeslap Manógyár is, így a digitális világon túl kézzelfogható kedvességgel, kézzel írt lapokkal lepték meg egymást a tagok a postaládákban. Látni, ahogy a rendszerépítők a monitoron innen és túl is ilyen mélyen kapcsolódnak, az év egyik legjobb érzése volt.
A minap eszembe jutott, hogy a 90-es évek végén mennyi időt töltöttem építkezős számítógépes játékokkal. Csak azt a típust szerettem, ahol hotelt, vidámparkot vagy kaszinót kellett építeni. A nagy megnyitó után pedig órákig csak ültem és figyeltem az embereket: kinek hogy tetszik a rendszer, mennyire gördülékenyen tud benne működni, indent megad-e nekik, mit hiányolnak. Csak figyeltem és optimalizáltam.
Rájöttem, hogy most is ugyanezt csinálom, csak a való életben. A felépített rendszerben terelgetem a vállalkozókat, és figyelem a sikereiket, a reakcióikat. Fontos, hogy lássam a haladásukat. Optimalizálok, segítek, játékosítok beszélgetek velük. A célom az, hogy minél gyorsabban elérjék azt, amit együtt kitűztünk: egy skálázható, ismétlődő bevételt termelő rendszert egy transzformációs programmal.
Őszintén szólva, nem tudnék magamnak ennél jobb életet kitalálni. 2025 nem a sprintekről szólt, hanem arról, hogy a rendszerem a tengerpartról, sziesztaidőben is stabilabb és hatékonyabb, mint valaha.
Ami az egészségemet illeti: alakul, de a speciális biológiai terápia még várat magára. Viszont a spanyol klíma és a stresszmentesebb környezet láthatóan és érezhetően jót tett. Van egy kifejezetten jópofa változás: sokkal jobb lett a szaglásom. Sokkal messzebbről megérzem az illatokat és a szagokat, mint eddig. Utánanéztem, és kiderült, hogy a tiszta, sós tengeri levegő ezt teszi az emberrel – nagyon élvezem ezt az új szuperképességet! 🙂
Ami viszont nehéz, hogy a CrossFitről azóta is álmodok. Sajnos még nem találtam meg azt a sportot, ami ezt pótolni tudná ideiglenesen. Próbálkozom a vízzel, de amit csinálok, azt nem nevezném klasszikus úszásnak, inkább csak uszikázásnak, nem bírom még elég ideig. A sport terén még keresem az utam, de a tenger közelsége legalább lehetőséget ad a kísérletezésre.
Bár az utazás a mindenem, idén csak egy 10 napos Portugál nyaralást engedtünk meg magunknak, hiszen az év többi napján, mi nyaraltattunk másokat, illetve Magyarországra lmentem 3x a Bázisolókhoz. Azonban Portugáliában Sintra környékén rátaláltunk egy olyan helyre, ami után percekig csak kerestük a szavakat. Ez a Palácio de Monserrate. 💚 Nem véletlen, hogy többen is a földi paradicsomként emlegetik: ez a hely egy olyan mikrooázis, ahol az ember tényleg megkérdőjelezi, hogy Portugáliában van-e még, vagy valahogy átteleportálták Dél-Amerikába vagy a Távol-Keletre.
(Nézd csak meg a fejem, úgy virul, mint akit beleraktak egy befőttbe. Nem tudtam letörölni magamról az ámulatomat.)
A palotát körülvevő hatalmas parkba a világ minden tájáról hoztak növényeket, és az egészet átszövi egy természetes vízesés, meg egy kis folyó, ami végigfut a kerten. Maga az épület pedig lélegzetelállító: tele van mór és indiai hatásokkal, olyan finom kőfaragásokkal, mintha az egész falat csipkéből fonták volna. Annak ellenére, hogy ez a hely mindig is tehetős magánszemélyek tulajdonában állt, nem a hivalkodásról szól, hanem egy olyan tökéletes világ megteremtéséről, ami teljesen elszigetel a külvilágtól. Életem egyik legnagyobb élménye volt itt sétálni. Biztosan vissza fogunk ide még jönni.
Viszont amint beértünk Lisszabonba, a város szívébe, valami megváltozott. Hiába a gyönyörű épületek, sokszor nem éreztük magunkat biztonságban. Ott, a lüktető cityben jöttem rá, mennyire hozzászoktam és mennyire szükségem van a spanyol kedvességre, a törődésre és arra a bizonyos „élni és élni hagyni” felfogásra. Milyen sokat számít, hogy nincs összesúgás és szúró tekintet mindenhol.
Talán ez ez okozta életem első igazi honvágyát. Hiányzott El Campello nyugalma, az emberek türelme, és az az érzés, hogy nem kell készenlétben állnom az utcán, hogy mi fog történni. Ott, Lisszabonban értettem meg igazán: Spanyolország nem csak egy állomás az életemben, hanem az otthonom.
Mivel tavaly a költözés előkészületei miatt elmaradt az igazi ünnepi hangulat, idén mindent be akartam pótolni. Már november 1-jén kikerültek a dekorációk, fényárban úszott a lakás. Szerencse, hogy így tettem, mert a december minden volt, csak békés nem.
Az extra pörgős hónap végén, pár nappal karácsony előtt Zoey szívbillentyűje feladta a szolgálatot. Rohantunk a sürgősségire, ahol hat órán át küzdöttek az életéért. Az egész hetünk azzal telt, hogy az orvosokkal közösen próbáltuk stabilizálni az állapotát. Sikerült, de a lelkünket kiszaggatta a folyamatos aggódás. Ez a hét kegyetlenül valódivá tette a gondolatot, hogy egyszer el kell búcsúznunk tőle.
Nehéz idők állnak előttünk a kicsi szíve miatt, és bár most velünk van, ez a karácsony nem a bejgliről, hanem az életéért való háláról szólt. De ha már a bejlignél tartunk…készítettem utólag vegan bejglit. Nos, azt hiszem ez a kép mindent elmond és tökéletesen tükrözi a lelkivilágom a történtek után.
+100 szabad vállalkozó: A legfőbb célom, hogy jövőre száz új embernek vállalkozónak segítsek megteremteni a kiszámítható, biztonságos bevételt és működést – úgy, hogy közben szabadságuk is lesz mellette.
Podcast és tabudöntögetés: Nagyon ráfekszem a havi több Delejes Podcast epizódra. Imádom ezt a formát, ahol őszintén, tabuk nélkül beszélgethetünk más vállalkozókkal. Az elmúlt évben 12 adást már felvettem, de a fókusz miatt a publikálásuk elmaradt, 2026-ban ezek végre kikerülnek a vágóasztalról.
Bázis Tábor Alicante mellett és az első Gála: Május végén itt, nálam Spanyolországban lesz az első 4 napos Bázis Tábor! Oltári erős lesz a tengerparton, a “valóságtól” messze, dobozon kívül ötletelni a vállalkozásunkról. Ősszel pedig megrendezzük az első Bázis Díjátadó Gálát a végzősöknek, már most izgulok, ha rágondolok!
Spanyol kalandok hármasban: Szeretnénk felfedezni az országot, belföldi hosszú hétvégékre menni hármasban Zoey-val. Nincsenek óriási elvárásaim: csak városnézés, sok közös pihenés és mindenekelőtt stabil szívverések.
Visszatérés a Crossfithez: Ismét reménykedni tudok benne, hogy jövőre a sokízületi gyulladásom végre tökéletesen szinten tarthatóvá válik, és újra beléphetek a terembe. Sok sikert kívánok magamnak ezen a téren is, mert nagyon hiányzik az a típusú mozgás!
Ez az év megerősített ismét a legfontosabb dolgok fókuszban tartásáról és az optimalizálás fontosságáról.
Idén kénytelen voltam elengedni kampányokat és félretenni a frissen indított Podcastet, hogy a Bázisra és a saját mentális jólétemre fókuszáljak.
Spanyolország megtanított arra, hogy a “mañana” életérzéssel, hogy munkaidőben is ki tudjak kapcsolni pillanatok alatt és élvezzem azt amim van, benne tudjak lenni a jelenben lelkiismeretfurdalás nélkül. Idén sokkal tisztább fejjel tudtam stratégiai döntéseket hozni.
Megtapasztaltam, hogy a környezetváltozás nemcsak a hangulatomat, hanem a munkám minőségét is meghatározza. A téli depressziót megértem, hogy nem ismerik errefelé az emberek, meseszép napsütéses, enyhe a tél. Ha ezt megírtam, megyünk is a strandra napozni. Imádom.
2025 megtanított arra, hogy a kőkeményen optimalizált rendszerek mellett az élet bármikor be tud dobni egy olyan váratlan fordulatot, ami azonnal mindent átír.
Hálás vagyok a spanyol nyugalomért, a Bázisért és a közösségért, és legfőképpen azért, hogy Zoey még mindig itt szuszog mellettünk.
Jövőre kevesebb vendéget, több spanyol kalandot, és talán, ha a sors is úgy akarja, azt a +2 kampányt kívánok magamnak.
Akkor jelentkezz az ingyenes Ismétlődő és skálázható bevétel workshop-sorozatra, ahol lépésről-lépésre végigmegyünk azon, hogy hogyan lehet ezt nálad is megvalósítani. Még akkor is, ha most azt gondolod, hogy nálad ez lehetetlen.
Hidd el, hogy mindenki pontosan ezzel az aggállyal érkezett és közülük jó néhányan már egy évre előre tudják, hogy mennyi lesz minimum a bevételük és ezt csak folyamatosan növelik a jövőben.
